„Ott van bennem a csak azért is” – Interjú Olláry Ildikóval

Olláry Ildikóval, az Új Nő magazin vezető szerkesztőjével beszélgettem.

Ildikó volt az első interjúalanyom, ami valahol szerencsés, hiszen egyből olyasvalakivel beszélgethettem, akinek nem volt teljesen új a helyzet. Csak ugye annyiban, hogy máskor inkább ő kérdez. 😊 Az interjút 2023. 01. 20-án, egy pénteki napon vettük fel.

Ildit videóbeszélgetésen keresztül kérdeztem, ahova mindketten otthonról jelentkeztünk be.

---

Mióta vagy újságíró?

2019-ben végeztem a pozsonyi Comenius Egyetemen, azóta foglalkozom főállásban újságírással. (Előtte csak részmunkaidőben dolgoztam a szakmában.) 2022 abból a szempontból meghatározó volt, hogy új lehetőségeket kaptam a magazinnál, így most az újságírás mellett egy másik feladatkörben is igyekszem helytállni.

Mi inspirált, hogy erre a pályára lépj?

Biztosan te is emlékszel még a Hirtelen 30 típusú amerikai rom-comokra. Gyerekként hatalmas szemekkel bámultam, ahogy a főszereplő újságírók ihletett állapotban írják a cikkeiket, és szép ruhákban flangálnak a nagyvárosok utcáin. A kevésbé komoly ok tehát az volt, hogy elvarázsolt ez a világ. (A valóság persze azért egy kicsit más.)  

A saját utam pedig úgy indult, hogy általános iskolában – vagy ahogy nálunk, Felvidéken mondják: alapiskolában – volt egy hihetetlenül támogató tanító nénim. Ebben az időszakban nagyon éltem a szavalást, színjátszókörre jártam, s bár a színészi pálya nem jött szóba soha, volt bennem egy adag exhibicionizmus. A tanító nénim nagyon korán felhívta a figyelmemet, hogy az írással még inkább érdemes lenne foglalkoznom, mint a szavalással. Beküldte a fogalmazásaimat különböző újságoknak, számomra pedig nagyon meghatározó volt, amikor először láthattam nyomtatásban egy cikkemet.

A gimis éveim közepére már szinte biztos voltam benne, hogy újságíró szeretnék lenni – csak épp a „hogyanja” nem volt előttem. Továbbtanulás szempontjából elsősorban Pozsony vonzott, mert szerettem volna fejleszteni a szlováktudásomat. (Komárom mellett ugyanis szinte teljesen magyar közegben nőttem fel.) Aztán harmadikos középiskolás koromban véletlenül a kezembe akadt egy újságcikk: magyar nyelvű szerkesztő-újságíró szak nyílik Pozsonyban.

Mi volt a legnehezebb ebben az útban?

Ahogy bekerültem a bölcsészkarra, kívülállóktól azonnal jöttek a negatív megjegyzések: „Minek a bölcsészkar? Hogy aztán a Mekiben köss ki?” Nyilván én is tudtam, hogy nem lesz könnyű ebben a szektorban érvényesülni. Mégis: amíg nem próbáltak meg mások elbizonytalanítani, fel sem merült bennem, hogy ne sikerülne. Először egy hírportálnál kezdtem szerkesztőként dolgozni. Lényegében ebben az időszakban tapasztaltam meg, hogy az újságírás mennyire elválaszthatatlan a politikától. S hogy tényleges objektivitás – ha egyáltalán, létezik olyan – igen ritka a médiumoknál. Onnantól, hogy te újságíróként leteszed a voksod bizonyos ideológiák mellé, azt is vállalnod kell, hogy ezek alapján bekategorizálhatnak. Nem egyszerű tehát olyan munkahelyet találni, ami mellé teljes vállszélességgel oda tudsz állni. Az Új Nőnél azt szeretem, hogy nagyon tág spektrumon foglalkozunk témákkal, és bár feszegetünk társadalmi kérdéseket, direkt módon politikával nem foglalkozunk. S ha már nehézségek, azt is őszintén el kell mondani: egy humán szakember jó eséllyel soha nem lesz annyira keresett, mint mondjuk egy IT-s.

Mit gondolsz, miben más Felvidéken újságírónak lenni, mint Magyarországon?

Felvidéki újságíróként én elsősorban egy szűkebb közeghez tudok szólni. De ők az „enyéim”! És az, hogy a magazin révén értéket adhatok, adhatunk át nekik, nagyon nagy erő! Persze, megvan bennem a motiváció, hogy idővel szélesebb rétegeknek is írjak, szeretném majd kicsit kinyitni a távlatokat.

Mi a célod az írásaiddal? Mit képviselsz a munkádon keresztül?

Elsősorban a nyitottságot próbálom képviselni. Szeretném, ha az emberek között kialakulna egyfajta párbeszéd, s képesek lennénk kulturáltan vitatkozni. Sokszor ugyanis azt tapasztalom, hogy annyira félünk az ismeretlentől, hogy megrémiszt bennünket, ha valaki egy adott témáról mást gondol. (Pedig akkor tanulhatunk a legtöbbet, ha néha kívül tekintünk a saját buborékunkon.)

Illetve, amit még látok, hogy óriási kihívás önazonosnak lenni, és a saját küzdelmeinket, nehézségeinket felvállalni. Sokáig nekem is fejtörést okozott, hogy a cikkeimben mennyit adhatok magamból, de nagyon jólestek azok a visszajelzések, amelyekben az olvasók megírták: tudnak velem azonosulni. A nehéz témákat egyébként gyakran igyekszem humorral, öniróniával feloldani. Néha nincs is nagyobb célom, minthogy az olvasó – mondjuk egy fárasztó nap után – elmosolyodjon.

És persze, foglalkozom olyan témákkal is, amelyeknél nagyon fontos az ismeretátadás. Mindig igyekszem a lehető leghitelesebb forrásokból tájékozódni, és egy adott kérdéskört több szempontból megvizsgálni. Fontos lenne, hogy társadalmi szinten is kialakuljon egyfajta kritikus gondolkodás, amihez persze kellene egy alapvető olvasottság.

Hogy állsz a könyvekkel?

Mivel egész nap szövegeket írok és szerkesztek, este sokszor már nehezemre esik a kezembe venni egy könyvet. Inkább mozgok, futok, táncolok – aktívan kapcsolódok ki. Nagyon bánt, hogy nem tudok annyit olvasni, mint amennyit szeretnék, így ezt tudatosan kell majd visszaépítenem a mindennapjaimba.

Legszívesebben egyébként szépirodalmat, illetve pszichológiai témájú könyveket olvasok. Egy kicsit mindkettő kapcsolódik a munkámhoz. Az előbbi azért, mert a hatására szebben, választékosabban tudom magam kifejezni. A pszichológia pedig azért, mert az írásaimban szeretek lelki témákat boncolgatni. De – és itt egy hatalmas de! Nem szeretem, amikor valaki csak azért, mert elolvas egy pszichológiai témájú könyvet, már szakértőnek hiszi magát.

Érdekes, hogy minél mélyebb a tudásunk valamiről, annál kevésbé érezzük magunkat a témában szakavatottnak. Ha valaki egy területen most kezdett elmélyedni, de máris nagyon magabiztos, biztos lehet benne, hogy az út elején jár! Különben azt gondolom, hogy egy jó egyetem a gondolkodás iskolája kellene, hogy legyen. Én az önreflexióra való hajlandóságot és azt, hogy ne szégyelljem bevallani, ha valamit nem tudok, egyértelműen a tanáraimtól hozom.

Könyvajánló

Nemrég olvastam egy könyvecskét: egy vietnámi szerző, Nguyen Ngoc Thuán írta, a címe Csukott szemmel nyiss ablakot. Annyira szép, tiszta gondolatokat tartalmaz, hogy őszintén ajánlom neked is. Egy 10 éves kisfiúról szól, aki egy vietnámi falucskában próbálja felfedezni a világot. Nagyon megnyugtató az a fajta gyermeki látásmód, amivel ő közelíti meg a dolgokat. A könyv kiszakít minket abból a mindent túlkomplikáló perspektívából, ahonnan felnőttkorunkra nézzük az életet. Igazi békesziget a káoszban.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó legyen az újságírásban?

Fontos az emberi faktor, a kíváncsiság és az empátia. Nekem, aki sok interjút készítek, például mindig rá kell éreznem a másik fél hangulatára, s meg kell teremtenem azt a légkört, amiben az illető hajlandó megnyílni. Nagyon fontos az értő figyelem is: hogy tudjunk a pillanatban jelen lenni, s csak az adott személyre figyelni.

A kívülállók legtöbbször nem látják, hogy egy cikkben – és akkor most maradjunk az interjú műfajánál – mennyi munka van. Sokszor még a kérdezett felek sem gondolnak bele, hogy egy nagyinterjú leírása, megszerkesztése napokig is eltart, s olykor nem reális kéréseik vannak. Türelemmel kell tudni kezelni ezt is.

A másik pedig a szakami oldal. Azt gondolom, hogy az írást bizonyos szintig meg lehet tanulni. Viszont, ha valakiben nincs meg az alapvető nyelvi tehetség, el kell mennie a falig, hogy felképezze magát. Illetve, most már olyan világot élünk, ahol az újságírók sem tudnak százszázalékosan a lapok mögé bújni. Előny, ha van bennünk egy pici szereplési vágy, és a saját arcunkkal is a munkánk mellé tudunk állni.

Neked melyik tulajdonságodat kellett a legjobban fejlesztened?

Nagyon lámpalázas vagyok. Hiába szerepeltem kicsi koromtól fogva, ez valahogy az évek során sem csillapodott. Minden nyilvános szereplésemet, videós interjúmat megelőz egy lelki vívódás, és néha sajnos kívülről is látszik, hogy „be vagyok feszülve”. Almási Kitti valamelyik könyvében olvastam – s most ezt próbálom alkalmazni –, hogy amikor félsz, tedd fel magadnak a kérdést: „Mi a legrosszabb, ami történhet?” Ilyenkor belátom, hogy még a legrosszabb sem katasztrofális, mert az, hogy elfelejtem a mondanivalómat vagy belegabalyodok egy mondatba, még mindig nem tartoznak a probléma kategóriába. Sokat segít az is, ha nem hagyok időt magamnak a túlgondolásra: egyszerűen csak odamegyek és megcsinálom, amit kell.

Mi hajt előre?

Mindig olyan célokat tűzök ki magam elé, amik nagyok – de még megugorhatók. Mondok egy példát. Régen volt egy tanárom, aki folyamatosan azt éreztette velem, hogy nem lesz belőlem senki, csak mert a reál tantárgyakból nem voltam jó. Pontosan tudtam, hogy ő annak idején vörös diplomával végzett, így megfogadtam, hogyha odajutok, nekem is vörös diplomám lesz. Ez az elhatározás – ez a csak azért is – évekig velem maradt, s a végén tényleg meg tudtam csinálni.

Ha az életem bármely területét nézem, ott van bennem a csak azért is. Nagyon nehezen fogadom el, hogy vannak határok, amiken túl nem lehet dolgokat elérni vagy véghez vinni. A szüleimnek nagyon hálás vagyok, mert sohasem próbáltak meg korlátozni, nem nevelték belém ezt az „úgyse fog sikerülni” attitűdöt.

Mik a jövőbeli terveid?

Szeretném a legtöbbet kihozni a magazinos munkakörömből és újságíróként még tovább fejlődni. Magánemberként pedig az önismeretem mélyítése a cél. És persze az, hogy szimplán élvezzem az életem, meg merjem engedni magamnak azt is, hogy néha csak úgy „létezzek”. A táncórákon szoktunk relaxációs gyakorlatokat végezni, ezek sokat segítenek. Annyi zaj van körülöttünk, hogy időnként muszáj elcsendesednünk.

Miért fontos elcsendesedni?

Soha előttünk nem volt még olyan generáció, akiknek ennyi ingerrel kellett volna szembenézniük. Ha felnyitjuk az Instát, azonnal szembejön legalább 10 ember, aki az élet valamelyik területén többet elért, sikeresebb. Még ha az adott pillanatban úgy is érezzük, hogy ez nem vált ki belőlünk rossz érzést, biztos vagyok benne, hogy tudat alatt hat ránk. Legalábbis képes kialakítani bennünk egy irreális képet arról, hogy másokhoz képest hol kellene tartanunk. Csakhogy az élet minden területén egyszerre helytállni képtelenség! Illetve az sem biztos, hogy abban kellene mérnünk a sikert, hogy kipipáltuk-e már azokat a „nagy eseményeket”, amelyekről a neveltetésünk során azt tanultuk, ki kell őket pipálni. A relaxáció, az elcsendesedés amolyan önmagunkkal való törődés. Mindent: az egész életemet, az összes kapcsolatomat meghatározza, hogyan viszonyulok magamhoz, hogy tudok-e időt szánni a számomra fontos emberekre, dolgokra.

Mit ajánlasz annak, aki hozzád hasonlóan újságíró szeretne lenni?

Kezdje el! Olvasson sokat, próbálja tágítani a horizontját, és keressen jó példákat: olyan embereket, akiket a szakmán belül inspirálónak talál. Ha valaki legbelül érzi, hogy ez az ő útja, a külső hatások, negatív vélemények sem fogják tudni megingatni. Ha pedig nem biztos benne, csak kipróbálná magát, akkor is menjen a lehetőségek után! Az a jó a mai világban, hogy már egyetlen szakma mellett sem kell örökre elköteleződnünk: számtalan lehetőségünk van, így bármikor dönthetünk úgy, hogy egy másik úton megyünk tovább.