Miért építek saját online médiafelületeket 2026-ban?

Az elmúlt években többször megkaptam ugyanazt a kérdést.

„Akkor te most blogger vagy?”

Vagy:

„Influenszer lettél?”

Esetleg:

„Marketingesként dolgozol?”

A rövid válasz az, hogy egy kicsit mindegyik igaz. És közben egyik sem.

Valójában ma már úgy szoktam megfogalmazni, hogy saját online médiafelületeket építek.

A HelloLife, a Pinterest, a hírlevél, a digitális termékek, a partneri együttműködések és az összes kapcsolódó projekt ennek a része.

De hogy miért jutottam el idáig, ahhoz egy kicsit vissza kell mennünk az időben.

Amikor még azt hittem, hogy csak a megfelelő munkahelyet kell megtalálnom

2024 tavaszán lezárult egy közel négyéves időszak az életemben.

Egy pécsi középvállalatnál dolgoztam marketingesként vállalkozóként. Papíron marketing volt a feladatom, a valóságban viszont szinte minden kommunikációs és márkaépítési feladat hozzám került.

Weboldal, rendezvények, HR kommunikáció, jótékonysági projektek, kreatív csapat koordinálása, tartalomgyártás és még sok minden más.

Sok dolgot szerettem benne.

Büszke voltam arra, hogy részese lehetek.

Rengeteget tanultam.

Viszont a határok folyamatosan elmosódtak.

Nem tudtam rendesen foglalkozni a saját projektjeimmel, a belső működés kaotikus volt, és egy idő után azt vettem észre, hogy az energiám nagy részét nem maga a munka, hanem a rendszer hiányosságainak kezelése viszi el.

Akkor még azt hittem, hogy egyszerűen csak nem találtam meg a megfelelő helyet.

A második próbálkozás

A következő állomás egy AI fejlesztéssel foglalkozó cég volt.

Izgalmasnak hangzott.

Én voltam az első marketinges.

Az volt az érzésem, hogy végre valami újat építhetek.

Csakhogy hamar kiderült, hogy sok kérdésre senki sem tudja a választ.

Nem igazán volt egyértelmű, mire van szükség, milyen irányba kellene menni, és végül néhány hónap után elfogyott a projekt finanszírozása.

A munkám megszűnt.

Akkor nagyon dühös voltam.

Utólag viszont hálás vagyok érte.

Mert sokszor a düh az, ami nálam elindítja a változást.

A blog már korábban ott volt

Sokan azt gondolják, hogy a HelloLife valamilyen menekülőút volt.

Pedig nem.

A blog már 2017 óta létezik.

Még azelőtt írtam, hogy az influenszer szó ennyire elterjedt volna.

Voltam fotós, Flickr-profilom volt, saját gondolatokat írtam a képeim mellé, blogoltam, később Lenovo nagykövetként is kaptam lehetőségeket.

A HelloLife sokáig inkább háttérprojekt volt.

Valami, amit szerettem csinálni.

Valami, ami miatt később marketinges állásokat és projekteket kaptam.

Bevételem viszont szinte egyáltalán nem volt belőle.

Amikor 2024 szeptemberében teljes időben beleálltam, nem egy új dolgot kezdtem el.

Hanem végre esélyt adtam valaminek, amit már évek óta építgettem.

A blognak köszönhetően korábban olyan lehetőségeket is kaptam, amelyekre egyáltalán nem számítottam. Részt vehettem például a berlini IFA kiállításon és a barcelonai Mobile World Congressen is Lenovo nagykövetként.

➡️ IFA Berlin 2019 élménybeszámoló

➡️ MWC Barcelona 2019 élménybeszámoló

Nem a munkával volt problémám

Ez az a felismerés, ami a legtöbbet változtatott rajtam.

Sokáig azt hittem, hogy rossz helyeken dolgozom.

Aztán azt hittem, rossz emberekkel dolgozom.

Később azt, hogy talán egyszerűen nem vagyok elég jó.

A valóság ennél sokkal egyszerűbb volt.

Nem a munkával volt problémám.

Hanem azzal, hogy milyen környezetben próbáltam végezni.

A legtöbb helyen folyamatosan alkalmazkodnom kellett olyan szabályokhoz, amelyeket nem értettem.

Olyan folyamatokhoz, amelyek nem voltak logikusak számomra.

Olyan elvárásokhoz, amelyek sokkal inkább szóltak a szerepekről és a látszatról, mint a valódi eredményekről.

Egy idő után minden ilyen helyzet ugyanoda vezetett:

kiégéshez.

Többször előfordult velem, hogy néhány hónap vagy év után azt kaptam vissza:

„Nem az vagy, akit felvettünk.”

Sokáig nem értettem ezt.

Hiszen ugyanaz az ember voltam.

Utólag azt gondolom, hogy egyszerűen elfogyott az energiám ahhoz, hogy folyamatosan alkalmazkodjak olyan környezetekhez, amelyek nem passzoltak hozzám.

Amikor végre a saját ritmusomban kezdtem dolgozni

Az egyik legnagyobb félreértés velem kapcsolatban, hogy biztosan van valami tökéletes rendszerem.

Valami szigorú napirend.

Valami különleges produktivitási módszer.

Valami alkalmazás, ami mindent összefog.

Pedig az igazság ennek pont az ellenkezője.

Reggel addig vagyok ágyban, ameddig jól esik. Sokszor ott olvasok, gondolkodom vagy egyszerűen csak magamban vagyok egy kicsit. Tinikorom óta ott írom a naplóimat is. Nem feltétlenül ajánlanám ezt mindenkinek, de nekem működik.

Általában 9 óra körül ülök le dolgozni.

Nincs minden nap részletes teendőlistám.

Nincs mindig naptáram sem teleírva.

Tudom, hogy ez szembe megy szinte mindennel, amit a sikerről vagy a produktivitásról olvasni lehet.

Sokáig azt hittem, hogy ez baj.

Hogy meg kellene tanulnom úgy működni, mint mások.

Korábban többször próbáltam magamra erőltetni különböző rendszereket, de általában ugyanaz történt: egy ideig működtek, aztán elfogyott az energiám, és az egész összeomlott.

Ma már inkább figyelek arra, hogy mi az, ami hosszú távon fenntartható számomra.

Egy nap általában egy fő témáról szól. Lehet, hogy Pinteresttel foglalkozom, lehet, hogy egy hírlevél kampányon dolgozom, vagy éppen a partneri együttműködéseket nézem át. Trendeket figyelek, adatokat elemzek, ötleteket gyűjtök, aztán reagálok arra, amit látok.

Közben megy a lofi zene, ég a sólámpa, néha egy gyertya is. Kimegyek ebédelni, megiszom egy kávét vagy egy zöld teát, elindítom a mosást, dolgozik a robotporszívó, én pedig visszaülök a következő fókuszblokkra.

Kívülről talán kaotikusnak tűnik.

Belülről viszont ez az első rendszer, ami hosszú távon működik.

Minden hónapban megnézem a számokat. Analytics, Search Console, AdSense, partneri riportok. Követem a célokat és az eredményeket. Nem terv nélkül sodródom, csak nem a klasszikus vállalkozói mintát követem.

A gimnázium végére annyira kiégtem a korán kelésből, hogy megfogadtam: ha egyszer megtehetem, többé nem akarok reggel nyolc előtt dolgozni.

Azóta ez nem lustaságot jelent számomra.

Hanem szabadságot.

Amikor az ADHD, a szorongás és a saját működésem megértése elkezdődött, sokszor úgy éreztem magam, mintha egy bozótos ösvényen haladnék.

Nem láttam a végét.

Nem tudtam, jó irányba megyek-e.

Csak azt tudtam, hogy nem akarok visszafordulni.

Az ADHD-val kapcsolatos felismerésekről korábban külön is írtam, mert sok minden utólag nyert értelmet az életemben.

Amikor már magamra sem tudtam számítani

A kiégésnek szerintem nem az a legrosszabb része, amikor elfáradsz.

Hanem amikor már nem bízol magadban.

Amikor reggel felkelsz, és nem tudod, hogy aznap képes leszel-e ugyanarra a teljesítményre, mint tegnap.

Amikor a saját működésed válik kiszámíthatatlanná.

Voltak időszakok, amikor ezt éltem meg.

És ezt sokkal nehezebb volt elfogadni, mint bármelyik munkahely elvesztését.

Az elmúlt két év egyik legfontosabb feladata nem a blogépítés volt.

Hanem saját magam működésének megértése.

Sok minden, ami korábban hibának tűnt, egyszerűen más működésmódnak bizonyult.

Nem lett egyszerűbb.

De érthetőbb lett.

Nem volt romantikus.

Voltak hónapok, amikor fogalmam sem volt, hogyan fog kinézni a következő negyedév.

Voltak időszakok, amikor a statisztikákat túl gyakran néztem.

És voltak pillanatok, amikor egyszerűbbnek tűnt volna visszamenni egy hagyományos állásba.

Miért nem ügynökség?

Mert nem szeretnék újra ugyanabba a csapdába belesétálni.

Szeretek segíteni.

Szeretek problémákat megoldani.

Szeretek marketingről beszélgetni.

De nem szeretnék ismét egy olyan modellt építeni, ahol az időmet adom el.

Ahol minden bevétel mögött ugyanannyi plusz munka áll.

Ahol folyamatosan jelen kell lenni.

Ahol szabadság alatt nem termelődik érték.

A saját médiafelületekben pont az tetszik, hogy amit ma létrehozok, az holnap is működhet.

Miért nem influencer?

Mert engem mindig jobban érdekelt a gondolat, mint a szereplés.

Nem a pózolás.

Nem az, hogy milyen ruhát viselek.

Nem az, hogy naponta hány sztorit teszek ki.

Hanem az, hogy egy ötlet hogyan változtatja meg valakinek a gondolkodását.

Szeretem a mélyebb témákat.

A tanulást.

Az összefüggéseket.

És azt, amikor egy jól megírt cikk évekkel később is segít valakinek.

És működik?

Két év után már látom, hogy ez nem csak egy kísérlet volt.

A HelloLife ma már nem hobbi.

Olvasók érkeznek a Google-ből, a Pinterestből és a hírlevélből. Partneri együttműködésekből bevétel keletkezik, ügynökségek keresnek meg együttműködési lehetőségekkel, és lassan olyan rendszerek épülnek körém, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek.

Nem érzem úgy, hogy megérkeztem.

De először érzem azt, hogy a befektetett energia és az eredmények ugyanabba az irányba mutatnak.

Gyakran érzem úgy, hogy engem nem a karrier motivál a legerősebben.

Hanem a kíváncsiság.

Az, hogy megértsek valamit.

Kipróbáljak valamit.

Összekössek olyan dolgokat, amelyek elsőre nem tartoznak össze.

Sokszor emiatt éreztem magam furcsának.

Ma már inkább az egyik legnagyobb erősségemnek látom.

Néha megkapom, hogy:

„De jó, hogy megtaláltad önmagad.”

Én ezt mindig kicsit furcsának érzem.

Nem úgy éltem meg, hogy megtaláltam magam.

Inkább úgy, hogy elfogytak azok az utak, amelyeken nem tudtam működni.

Már évekkel ezelőtt is foglalkoztatott a kérdés, hogyan lehet úgy dolgozni, hogy ne égjünk ki közben.

➡️ Harmonikus vállalkozás: soft productivity és passzív jövedelem

Mit építek valójában?

Azt hiszem, erre ma már tudom a választ.

Nem blogot.

Nem influenszerkarriert.

Nem ügynökséget.

Hanem egy olyan helyet az interneten, ahol a kíváncsiság, a tanulás és a gyakorlati tudás találkozik.

Egy olyan helyet, ahol mások megtalálhatják azokat a válaszokat, amelyeket én is kerestem.

És közben egy olyan munkakörnyezetet is, ahol hosszú távon önmagamként tudok működni.

Nem tudom pontosan, hogyan fog kinézni a HelloLife öt év múlva.

Lehet, hogy nagyobb lesz.

Lehet, hogy teljesen más.

De egy dolgot már biztosan tudok:

Nem szeretnék többé olyan életet építeni, amelyben folyamatosan alkalmazkodnom kell ahhoz, hogyan „kellene” működnöm.

Inkább építek egy olyat, amelyben tényleg működni tudok.

Ez a cikk egy új, személyesebb sorozat első része. A következő írásokban arról mesélek majd, mit tanultam a blogépítésből, a Pinterestből, a networking eseményekből és a madeirai utazásunkból. ❤️

Ajánlott olvasnivaló

✈️ Madeira útikritika – mit tanultam az utazásból és a váratlan helyzetekből